Miért olyan meghatározó a nagyszülők jelenléte az életünkben? Mert azokat a pillanatokat, értékeket és érzéseket, melyeket velük együtt éltünk át, örökre magunkkal hordozzuk a szívünkben, és oly sokszor jólesően gondolunk rájuk vissza. Nagyszülőként pedig a mi kezünkben a csodás lehetőség ugyanezt továbbadni! Erről mesél a következő 10 megindító visszaemlékezés...
„Mikor kicsi voltam és a nagyiéknál voltam, mindig a nagymamámmal aludtam. Éjjelente, ha féltem a sötétben, mindig foghattam a nagyi mutatóujját. Sosem zavarta, nem szólt érte, nem fordult el. Ma már anyaként, főleg, mikor a kisfiam megfogja az ujjam elalvás előtt, azt hiszem, értem, miért volt ez nagyinak is fontos…”
„A nagyi mindig elmosogatta az óriási lekvárfőző edényét és megengedte, hogy belemásszak vagy játsszak vele. Gyakran azt is megengedte, hogy kipakoljam a különleges csészéit a vitrinből, pedig azokat csak néhanapján volt szabad használni.”
„Nagyapám kedves, de szigorú ember volt. Nagyon szerettem. Emlékszem, mindig voltak szabályok a nagyszüleimnél is, de sosem éreztem ezt problémának, sőt, biztonságban éreztem magam! Nagyapa sosem haragudott rám...illetve de, egyszer, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédba. De akkor sem kiabált, csak némán hazahozott. Egy óra múlva már vidáman együtt locsoltuk a gyümölcsfákat.”
„Nagyim már 83 éves volt, mikor a fiam megszületett. Másnap már be is küldte a frissen főzött húslevesét grízgaluskával, és a kedvencemet, tejberizst. Sírtam. Ott voltam a kórházban, kialvatlanul, sebekkel, újdonsült anyukaként kissé elveszve, és ő elküldte nekem az otthon ízét. Könnyes szemmel lapátoltam az aranyló levest, és végre úgy éreztem, minden rendben van.”
„Nagyszüleim minden vasárnap magukkal vittek a templomba, de nem kényszerítettek, hogy velük üljek a padon, hanem az ottani játszószobában játszhattam a többi gyerekkel. Persze fél szemmel őket figyeltem, és közben a prédikációt is hallottam. Templom után mindig húsleves volt és palacsinta. Nem tudom elmondani, mennyire hiányzik az az időszak…”
„Nagyanyám remekül kártyázott. Képtelenség volt megverni! Családi ebédek után minden alkalommal összeültünk kártyázni: nagymama, a gyerekei - és én, mint legnagyobb unoka. Jól kikupálódtam a témát illetően, és egy nap végre én nyertem. Nagyon boldog és büszke volt rám! Még emlékszem nevető szeme ragyogására.”
„Nyári szünetekben nagyapám odaadta a biciklijét és elengedett tekerni. Esténként akár másfél órát is bicikliztem a környéken egyedül. Nagyapámék sose mondták, hogy aggódnak vagy hogy nem mehetek. Szó nélkül elengedtek és bíztak. Bennem vagy Istenben, nem tudom. De azért a papa mindig ott várt a kapuban és úgy csinált, mintha csak éppen ott gazolna…”
„Mikor nagymama beteg lett, meglátogattuk a kórházban, persze ott volt nagyapám is. Akkor már mindketten betöltötték a 90. évüket. Nagyapa olyan féltő, óvó szeretettel, és könnyes aggodalommal tett-vett mama körül, hogy ki kellett mennem a folyosóra, mert nem akartam, hogy lássák, sírok. Az ő szerelmük örök volt, és ha nehéz az élet, arra gondolok, ők hogyan kapaszkodtak egymásba és hogyan szerették egymást az igazán nehéz időkben.”
„Nagypapával a nyári szünetek szuperek voltak! Mikor tűzött a nap, lefröcskölt a slaggal, én meg kacagtam! Sosem szólt, hogy koszos vagyok, hagyott játszani, persze aztán este jött a habos fürdő. Nyárestéken üldögéltünk a padon, és mesét mondott, vagy a kérdéseimre válaszolt. Saját kiskertet jelölt ki nekem és megengedte, hogy magam ültessek oda bármit, persze segített is. Soha, sehol nem volt olyan meghitt az élet, mint akkor, velük, náluk lenni, pedig semmi különös nem történt, mégis.”
„Nem tudok különleges vagy extra dolgot említeni. Nem vittek utazni, nem vettek nekem drága dolgokat. De ez lényegtelen. A velük töltött idők a legszebb emlékeim! A hangulat, a pillanatok, családi események, séták, az ott töltött esték, esti kakaók, illatos reggelik, a csodakert, a szabadság és biztonság ölelő érzése… Végtelenül szerencsés vagyok.”
Szerző: Nagyszülők Lapja
Fotó: Freepik
