Ez a mese gyönyörűen bemutatja, hogy a jóság és a szerénység mindig többet ér a hiúságnál. Tökéletes választás, ha nem csak egy kedves, de igazán mély mondanivalójú, tanulságos történetet olvasnál fel a gyerekeknek. 

 

Nem csak azt tanulhatják meg belőle, hogy a szerénység és a jóság sokkal többet ér a nagyravágyásnál, de azt is, hogy miért fontos, hogy időben segítsünk másokon, ne hagyjuk, hogy a lehetőség elillanjon.

Zelk Zoltán bájos, tanulságos meséje jó alkalom arra, hogy ilyen fontos témákról beszélgessetek, akár saját példákat, tapasztalatokat osszatok meg egymással.

 

Zelk Zoltán: A nagyravágyó felhőcske

A kis fűszálak sóhajtoztak: – Jaj, de szomjasak vagyunk.
A virágok is egyre csak azt mondogatták: – Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:
– Ó, csak esne egy kis eső!

Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen.
A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel: – Felhő, felhő!
Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat.

Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.
– Hallod, hogy vágyódnak utánunk? – kérdezte az egyik.
De a másik sértődötten mondta:
– Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet?
S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek.

– Felhőcskék, felhőcskék – könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk.
De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:
– Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra!

Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.
– Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral – mondta az egyik felhő.
– Az én esőcseppjeimet – ábrándozott a másik – a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd.

Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:
– Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket!
– Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! – méltatlankodtak mind a ketten.

Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:
– Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk!
– Kisebb gondunk is nagyobb annál! – mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak.

Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.
– Jó helyen vagyunk már – mondogatták egymásnak.

Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.
– Ez aztán a szép virág! – kiáltott el.
– Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! – mondta fitymálva a másik.
– Valóságos illatbarlang a belseje.

Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak.

Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.

 

Fotó: Freepik