Nagymamám szép arcú, dalos kedvű, táncos lábú asszony volt - Ilyen emlékeket őriz nagyijáról az egykori kisunoka

Kedves szerzőnk, Balassa Olivia mentálhigiénés szakember és mediátor szakértőnk osztotta meg velünk személyes hangvételű írását, melyben szeretett nagymamájáról emlékezik meg.

Ilonka, a nagymamám

Ilonka volt a nagymamám, a lakótelep Kurfürstnénije. Nagy, magas asszony volt. Szép arcú, dalos kedvű, táncos lábú. Mindig egyforma határozott kiállásúra keményített, hosszú, hófehér kötényt viselt az erőműi iskola konyhájában. Szemüveg is volt rajta, fekete keretes. Régi textilzsebkendőjével törölgette homlokáról a hatalmas fazekak és üstök gőzölgéséből arcbőrére csapódó páracseppek nyomait.



Leveseket és főzelékeket kavart hatalmas fakanalával, s a szabályos mozdulat végzése közben sorban egymás után adagolta a készülő ételhez a hozzávalókat. A még hiányzó alkotórészek mértéke szerint adta ki utasításait a többi konyhás asszonynak, Irénke néninek, egy másik Ilonka néninek és Erzsike néninek. Ilyenkor összeráncolta homlokát, úgy összpontosított a megfelelő íz elérésére.

Közben szemeivel, figyelemmel is kísérte az ételt, látni akart minden részletet, minden változást, nem engedte el, hogy a vizsgálat végére a legmegfelelőbb mennyiséget mondhassa ki utasításként, amely leginkább kérésnek hangzott a kóstolás után.

Az ilyen mindennapos, egyszerű, de mégis jelentőséggel bíró pillanatok egymásutánjaiból aztán mindig csodás dolgok születtek meg: a napközistea, amely akkor forrásban lévő víz, fekete tealevél és citrompótló összességéből készült, megfelelő adagolással. Ennek ellenére az egyszerűen ízesített nagyszerűen elkészített ízletes ital híre, még a település határain túl is kivívta nimbuszát.

Utánozhatatlan, szinte selymesen szaftos vadas mártása puha, súlytalan krumpligombóccal vagy szivacsos belsejű, elasztikus zsemlegombóccal készült. A könnyű, keskenyre szeletelt húsból alkotott rántott sertéskaraj csak rá jellemző bundában, mindig egyformán légies tejfölös krumplipürével. A sütőben sütött, túrós stíriai metélt, amelyet néhány, a tepsi magasságából kidomborodó részen piros ropogósra perzselt a hatalmas, régi sütő jótékony lángja.



A habkönnyű túrógombóc, bukta és krumplis pogácsa, amelyek elkészítésénél számított a dagasztó kézmozdulatok erőkifejtésének mértéke és gyakorisága is. S ha súlyra megmértünk volna őket, egy-egy darabjuk talán-talán, ha egy deka méréseredményt mutatott volna.

Magam előtt látom ma is ezen ételek képét, melyek, ha előkerülnek emlékezetemből, számban is érzem az ízüket.

Sorban álltunk az ebédlőben a 12 órás kicsengetés után, a főzőkonyha hatalmas, fehér kiadó ablakánál. Egyes sorban. Fegyelmezetten, szinte méltóságteljes csendben, mint akik valamely szentélybe léptek.

Mindegyikünk tudta, és egyformán érezte, hogy mi következik ezután: az ízek sajátosan jellemző kavalkádjai, amelyek akkori éhségünket nemcsak étellel, hanem magával ragadó, személyünknek szóló, maradandó élménnyel is csillapították.

Szerző: Balassa Olivia
Kezdőfotó: Pixabay (illusztráció)