Szeretnéd, ha többet lenne veled az unokád? 5 dolog, amitől szupernagyi lehetsz!

Egy kisbaba születése hatalmas öröm nem csak a szülők, de a nagyszülők, az egész család számára. Új szerepek születnek, új szokások alakulnak, és ez bizony nem megy mindig zökkenőmentesen. A nagyszülő szeretne része lenni a gyermek életének, szeretne tudni a fejlődéséről, szeretné, ha nevelési kérdésekben kikérnék a véleményét (elvégre ő az, aki már felnevelt egy generációt), de legfőképpen arra vágyik, hogy a gyermekkel mély, szeretetteljes kapcsolatot tudjon kialakítani.

Ehhez viszont idő kell, sok találkozás, folyamatos kapcsolattartás és hogy ez megvalósul-e, az számos alkalommal nem a nagyszülőn múlik - mondja Horányi Eszter pszichológus.

Csalódott nagymamák, akik nem láthatják elég gyakran a kisunokát
Egy nagymama azzal a panasszal fordult hozzám, hogy a szülők alig engedik látogatni 1 éves unokáját. Ha el is hozzák látogatóba, rövid ideig maradnak, és ami a legfájóbb, sosem bízzák rá a kislányt. A nagymama tanácstalan és szomorú, nem érti a helyzetet, és ha kérdez, akkor sem kap egyértelmű válaszokat. Úgy érzi, nem bíznak benne, vagy talán féltékenyek, hogy a gyermek esetleg hozzá is ragaszkodni fog.

Természetes, hogy minden helyzet más és más, ebből adódóan számos ok állhat a láthatás korlátozásának hátterében. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül tekintjük tehát át, hogy mi az, amit a nagyszülő tehet ilyen és ehhez hasonló esetekben.

A szupernagyik 5 aranyszabálya

1. Legyen türelmes!
A gyermek születésével tulajdonképpen szülő és új család is születik, új szabályokkal, határokkal, sajátos, csak rá jellemző belső működéssel. A csecsemő fiziológiai (testi) és érzelmi működésében is erősen az anyához kötött. A korai anya-gyermek kapcsolatra jellemző szimbiózis 1 éves kor tájékán kezd oldódni, de hogy milyen ütemben és hogyan történik a környezet beengedése ebbe a burokba, azt számos tényező befolyásolhatja. Előfordulhat, hogy az anya, a szülőpár még nem áll készen arra, hogy éppen kialakuló, újonnan formálódó hármasuk határait meglazítsák, akár azért, mert még saját szerepeik is kialakulóban vannak, esetleg szoronganak az elengedés, a gyermek másra bízása gondolatától (ez első gyermeknél különösen gyakori), vagy személyes határaikat, megszerzett autonómiájukat, önállóságukat féltik. Legyen türelmes és megértő velük szemben, idővel a helyzet változni fog!

2. Csak akkor adjon tanácsot, ha azt a szülők igénylik, nyitottak rá!
Minden boldogsága ellenére (vagy inkább amellett) nehéz időszak ez az újdonsült anyának, aki tele van kételyekkel, hogy vajon jól csinálja-e, aki meg akar felelni saját, a környezete és a társadalomból érkező elvárásoknak egyaránt. Nehéz az apának is, aki a munkából hazaérve újabb kihívásokkal szembesül és talán önmaga is keresi a helyét az anya és a gyermek kettősében, valamint a megváltozott, átalakult párkapcsolatban. Ilyenkor a kívülről teljesen jó szándékú és építő jellegű céllal érkező gyermeknevelési tanácsok gyakran a szülők számára kritikaként csapódnak le és erre reakcióként még inkább óvni próbálják kis családjuk határait. Elvégre ki szeretné magát rossz, tehetségtelen szülőnek érezni?

Legyen elérhető, amikor arról van szó, hogy az anya vagy az apa szeretné egy kicsit kiönteni a lelkét Önnek, hallgassa meg, biztosítsa támogatásáról őket, de ne akarja helyettük megoldani a helyzetet és semmiképp ne éreztesse, hogy Ön jobban tudja, mit kellene csinálni. Ha ezzel az elfogadó, nyitott hozzáállással van jelen, a szülők hamar megérzik majd, hogy nincs mitől félteni formálódó szülői szerepüket, Ön nem fog kritizálni és kioktatni, tehát egyre többet mernek majd kérdezni és mind jobban és jobban beengedik majd életükbe.

3. Vagdalkozás helyett, beszéljen a szülőknek a saját érzéseiről!
Beszéljen a szülőknek az érzéseiről, minél személyesebben, úgynevezett énközlésekben, tehát nem "önző vagy, hogy nem engeded, hogy lássam a gyereket!", hanem: "nekem nagyon fáj, hogy nem láthatom az unokámat és nem értem, hogy miért.". Tehát ne vádolja őket, ne tegyen szemrehányást, hogy már megint olyan keveset láthatta a gyermeket, hanem mondja el őszintén, hogy a maga számára fájó ez a helyzet, mert borzasztóan örül unokájának, nagyon szereti és szeretné, ha aktív és mély kapcsolat alakulhatna ki vele. Ugyanakkor biztosítsa a szülőket arról, hogy nehéz érzései ellenére tiszteletben tartja döntésüket és nem kívánja megkérdőjelezni szülői kompetenciáikat. Ha ilyen módon beszélgetnek, az Ön számára is könnyebb lesz megérteni a helyzetet, talán kevésbé fog haragudni és a megoldásokat is jobban látni fogja. A szülőnek pedig nagyon jól fog esni, hogy ennyire megértő és elfogadó.

4. Találja meg, hogy hol van leginkább igény a segítségére!
Keresse meg, hogy miben és hogyan tudna a szülők segítségére lenni a gyermek körül. Mi lenne, ha maga nézne be hozzájuk, esetleg kísérné el őket a játszótérre, vagy vigyázna a gyermekre (akár a család otthonában) először csak rövid ideig, fél-egy órát (majd egyre hosszabban), amíg az anya bevásárol, vagy csak az emailjeire válaszol a másik szobában.

Próbáljon alkalmazkodni hozzájuk, az ő tempójukhoz, igényeikhez, játékszabályaikhoz és higgye el, türelme előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

5. Gondolja át saját, szülőséggel kapcsolatos élményeit!
Milyen volt anyává / apává válni? Milyen volt első gyermekével otthon? Magának könnyen ment a környezet felé a nyitás? Esetleg érezhetett hasonlót, lehettek hasonló, önző érzései, mint amilyet talán a szülők most éreznek? Mennyire volt könnyű beengedni az életébe édesanyját, anyósát? Mire vágyott akkor tőlük, mi volt az, amit megkapott és mit nem? Ön hogyan csinálná másként, jobban?

Minden gyermek szerencsés, akinek szerető és gondoskodó nagyszülője van, aki számára öröm a vele töltött idő, és aki arra törekszik, hogy ebből minél több legyen. De szerencsés az a szülő is, aki mögött ott áll stabilan, szeretettel, az évek bölcsességével, türelmével és elfogadásával a segíteni kész idősebb generáció.

Türelemmel, nyitott odafordulással és megértéssel az Ön családja is érezni fogja azt a hatalmas kincset, amit nagyszülőként jelent nekik és építeni, számítani fognak magára a gyermek nevelésében és egész családi életükben!

Szerző: Horányi Eszter pszichológus
Fotó: FreeDigitalPhotos