Sérelem-sérelemre gyűlik, pedig mi csak merő jó szándékból akarunk segíteni a fiataloknak. Hol rontjuk el? Hogyan kell úgy segíteni felnőtt gyerekünknek, hogy az ne tolakodás, hanem valódi segítség legyen? Mi a teendő akkor, ha mi másképpen nevelnénk az unokát, mint a szülők? Kitakaríthatjuk-e a fiatalok lakását kérdezés nélkül? „Fiatalasszony koromban távol éltünk a családtól. Egy nagy házban laktunk, a férjem munkahelye biztosította, mint szolgálati lakást. Akkor még csak egy kislányom volt, otthon voltam vele, így a háztartáson és a kert gondozásán kívül nem volt más dolgom. Szép idők voltak. A szüleim havi rendszerességgel jöttek minket látogatni – rajongtak az első unokájukért. Persze én is vártam őket, de amint megérkeztek, és alig hogy átöltöztek, Anya nekiesett a takarításnak. Mindig a fürdőszobával kezdte, súrolt, fertőtlenített. És azután szisztematikusan végigszáguldott az egész házon. Én meg porig alázva asszisztáltam ehhez: az volt az érzésem, hogy Anyám rossz háziasszonynak tart. Hogy nem érzi jól magát nálam, mert piszkos az otthonom. Ráadásul csalódott is voltam, mert alig maradt időnk arra, hogy beszélgessünk egymással, amire nekem pedig nagyon nagy szükségem lett volna kezdő édesanyaként…”

Segíteni akart, kéretlenül – a maga módján…
Nóri története nem egyedi. Egy későbbi tisztázó beszélgetés után kiderült, hogy az édesanyja merő jó szándékból tette, amit tett. Ő dolgozott Nóri féléves kora óta, így az élt az emlékezetében, hogy mennyire nehezére esett akkoriban rendben tartania a lakásukat. Segíteni akart. Kéretlenül. A maga módján. És ez talán az egyik legsikamlósabb kő azon a bizonyos Pokolba vezető úton!

Miért is? Nóriéknál is sérelem sérelemre gyűlt mindkét fél részéről. Nóri úgy érezte, édesanyja állandóan „leminősíti”, soha nem elég jó, amit csinál. A nagymama pedig nem értette, hogy bár ő a lelkét kiteszi, hogy legalább a takarítással ne kelljen a lányának akkor bajlódnia, ha ő ott van, egyetlen jó szót sem kap érte…

Mit tehetünk, hogy elkerüljük a konfliktusos helyzeteket?

1. Fogadjuk el, hogy a gyermekünk felnőtt
A legelső, legfontosabb, és sokak számára talán a legnehezebb, hogy elfogadjuk, az édes kicsi babánk felnőtt. Saját döntései, saját szokásai, saját élete van. Gondoljunk bele abba, mi magunk hogyan viseltük (volna), ha anyánk, apánk, ne adj Isten anyósunk, apósunk – aki ugye szintén „csak” egy anya, egy apa - minden áron része akart volna lenni a mindennapjainknak…

2. Állapodjunk meg abban, hogy hogyan fogunk segíteni
Tudassuk a fiatalokkal – ideális esetben még az első baba megszületése előtt – hogy mindenben (vagy mikben) számíthatnak a segítségünkre. Egy kérésünk van csak: szóljanak, ha kell ez a segítség. Mi magunk nem fogunk ajánlkozni, mert nem akarunk beleavatkozni a kis család életébe. És ha ebben megállapodtunk, be is kell tartanunk a” be nem avatkozási ígéretünket”…

3. Tisztázzuk a segítség feltételeit
Ilyenkor a későbbi feszültségek elkerülése érdekében érdemes azt is tisztázni, hogy számunkra milyen feltételei vannak (és legyenek!) a segítségnek: pl. mennyivel előre szeretnénk, ha szólnának, ha este kellene vigyázni az unokákra. Vagy fizikailag nem bírjuk már a 2 kicsit egyszerre, de egyesével szívesen vigyázunk rájuk. Stb., stb., stb.

4. Fogadjuk el a nemleges válaszokat is
Ha mégis ellenállhatatlan vágyat érzünk egy kis főzőcskére, vasalásra, kerti munkára, vagy bármi másra, kérdezzünk! Kérdezzük meg, van-e bármi, amiben tudnánk segíteni! Ha ilyenkor esetleg nemleges választ kapunk, ne sértődjünk meg! Fogadjuk el, hogy a fiataloknak éppen nincs szükségük a segítségünkre. Nézzük a dolog pozitív oldalát: több időnk marad magunkra, a párunkra, a barátainkra, stb. Még akár büszkék is lehetünk a gyerekeinkre: milyen önállóak, milyen klasszul intézik az életüket, milyen szépen a saját lábukra álltak…

5. Ne a saját szokásaink szerint segítsünk
Ha - nagy örömünkre - kérik, vagy elfogadják a felajánlott segítséget, ne a saját szokásaink, ne a saját szánk íze szerint segítsünk! Úgy hajtogassuk a vasalt ruhát, ahogy az a gyermekünknél szokás! Oda fúrjuk fel a polcot, ahova kérik, és ne oda, ahol szerintünk a legjobb helye lenne…

6. Ne kritizáljuk a szülőket, egyeztessük a nevelési szabályokat
Ha az unokákat ránk bízzák, semmilyen szín alatt ne kritizáljuk a szülőket! Ha a gyermek otthonában vigyázunk rá, az otthoni szabályok (lefekvés ideje, tv nézés szabályai, étkezések helye, módja, stb.) az érvényesek. Ha hozzánk hozzák a gyerek(ek)et, akkor egyes – DE nem alapvető – szabályon változtathatunk, mondván itt ez a szabály, de otthon az otthoni szabályok érvényesek! Ezt világosan a gyermek(ek) tudtára kell adni, a nélkül, hogy (akaratlanul is) a szülők által megkövetelt szabályokat negatívan minősítenénk! Érdemes a „nálunk érvényes” szabályokat a szülőkkel is megbeszélni, így elkerülhetőek a későbbi szemrehányások…



Ha a fentieket igyekszünk betartani, jó eséllyel a jó szándékunk valódi segítség lesz a fiataloknak, és jóleső öröm nekünk, nem pedig egy a sok rémisztő kő közül, mellyel az oly sokat emlegetett közmondás példálódzik!

Szerző: Gécziné Galla Krisztina
Fotó: Rawpixel